Mindenkinek megvan a maga keresztje. Engem Isten 91.10.18-án küldött a Föld-re hogy Anyukám és Apukám (és egyébként az egész család) elő kisbabája (kisunokája) lehessek! A gyermekkorom boldog és felhőtlen volt, megérkezett a kisöcsém, és még 2 unokahugom is a családba. Teltek-múltak az évek. Mi felnőttünk de egy nagy boldog “Olasz” hangos család voltunk. Amíg a Nagymamám beteg nem lett…

Rákos volt.

Én akkor 18 éves voltam, késői tini. Első nagy szerelmem éltem pont ebben az időszakban. Nem voltam mellette amennyit kellett volna, de láttam Őt, láttam hogyan küzd, és hogyan szeret. Sosem éreztem hogy mennyire fájhatott neki a kezelés, a haja elvesztése, vagy a magány. Mert magányos volt, és egyedül volt. Neki nem tudott segíteni senki, mert nem tudtuk, mit is kell ilyenkor csinálni.. DE megküzdött vele, tünetmentes lett és kezdett újra felépülni. A fény kialudt a szeméből de a szíve tele volt örömmel. Tele volt az unokái és a gyermekei iránti szeretetével.

Aztán 3 évvel később újra jött a hír… Mama ismét beteg… Tüdő, máj… Nem akarta újra, már nem akart küzdeni… Belefáradt…

Az utolsó napon bementem Hozzá a kórházba. Sosem felejtem el azt a napot. Tiszta idő volt, éppen kezdtünk belemenni a télbe… Ő már járni alig bírt, de még kijött hozzánk az előtérbe. Nagyon szerettem, azt az erőt, amit akkor sugárzott magából. Még mindig lehetett érezni… Beszélgettünk de nem eleget. Be akart menni a kórterembe lefeküdni, bekísértem, és megígértem neki, hogy másnap reggel bemegyek hozzá… Aznap a fülébe súgtam mennyire szeretem.

Életem legrosszabb döntése volt amikor az akkori páromra hallgattam, neki az én Nagymamám “senki” volt Nekem a maga a VILÁG… Nem mentünk be, elmentünk haza… “majd bemegyünk legközelebb…”

Két nap múlva hajnal fél 6kor jött a szörnyű telefon: Mama elment…

Ez volt az én első igazi találkozásom a rákkal.. Rettentően megviselt, nagyon sokáig marcangoltam magam amiatt, mert nem tudtam igazán elbúcsúzni Tőle, de később rájöttem, hogy nem kell a búcsú, hiszen mindig Velem van, a szívemben.

Ekkor már 20 éves is elmúltam, azt hittem enyém a világ. Elkezdtem egy egyetemet, amit nem fejeztem be. Nem tetszett… nem is akartam igazán tanulni. Inkább dolgoztam. Majd megismertem a Párom, Mátyást. Nagyon nagy lánggal indult a kapcsolatunk, ami azóta is tart. Sokat jöttünk-mentünk, utaztunk, élveztük az életet. Szépen lassan kezdtünk összecsiszolódni. Nagyon boldog voltam ebben az időszakban, viszont éreztem hogy valami hiányzik az életemből…

EGY KISKUTYA.

Imádom az állatokat, a kutyákért pedig élek-halok. Egy fél év unszolás után megérkezett a családba Szofi az én hófehér csodám. Ő volt a fény az életünkben! Mindenhová jött velünk, még frankón a fürdőszobába is. 😀 Egy nagy adag boldogság 3 kilós pamacstestbe zárva. Így teltek a mi napjaink. Hármacskán.

Persze nem csak móka és kacagás volt eddig az életem, sok-sok nehézséggel kellett szembe néznem, mint például az egyetem, és a kudarc, hogy én nem tudtam befejezni, mert önfejű voltam. Vagy a viták, amik éjszakába nyúltak. De mindig tudtam, hogy fel kell állni és tovább kell menni. Ó, mennyi problémám volt ha éppen nem olyan színűre sikerült a hajam, vagy éppen nem lett jó rám a farmer mert kihíztam, vagy nem kaptam időpontot a körmöshöz, pilláshoz…

Az a helyzet, hogy nem is tudtam mennyire szerencsés vagyok, hogy nem volt nagyobb problémám ezeknél. Nagyon sokat köszönhetek a környezetemnek; A Páromnak, A Szüleimnek, hogy eddig (és a betegségem alatt és után) sem szenvedtem semmiben hiányt, mindig megkaptam/megkapom a szeretetet és a támogatást amire szükségem volt.

Hálás vagyok hogy Veletek élhetek.

Amennyiben szeretnél velem kapcsolatba lépni, azt az adri@gmail.com címen teheted meg.