Nem, még nem láttam a filmet, de valahogy a cím teljesen rám illik…
Sosem tudtam volna magam elképzelni a 40 centi hosszú csodám nélkül. Mindig nagyon sok időt fordítottam az ápolására, a mosására. Mindig igyekeztem vigyázni rá hisz a szerelemem szerint ez volt az én ékem. Viszont most egy időre el kell búcsúznunk Drága Hajacskám, mert sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben Nálad. Találkozunk pár hónap múlva.
Így búcsúztam az én drága hosszú szőke hajamtól. Furcsa érzés ez az egész… Azt hittem jobban meg fog viselni, de rájöttem, hogy ez mind hozzáállás kérdése.
December 22-én kaptam meg az első kemoterápiás kezelést. Tudtuk, hogy ki fog hullani a hajam, mindenkitől ezt hallottam, non stop. Ezért előtte elmentünk kettesben Matyival parókát nézni. Nem igazán tudtam, hogy mire is van szükségem, ezért a lehető leg többet fel akartam próbálni. Így is lett… 1 egész napon keresztül, 4 bolton át minimum 40 paróka landolt a kis kobakomon. Hihetetlen volt, a szőkétől a vörösig, az egészen rövidtől az afro göndörön át a hosszú fenékig érőig mindnet felvettem. Már amikor mindenki azt emlegette hogy ki fog hullani a hajam, már akkor tudtam, hogy nekem minimum 5 parókám lesz. Amilyen a kedvem, olyan a hajam színe. Ez volt az én kapaszkodóm, amit biztosan tudtam, hogy így lesz, mert ebben a betegségben semmi nem biztos (a lefolyása, a tünetek, a fájdalom mértéke…). Tudtam hogy lesz egy vörös, egy göndör, egy barna hosszú, szőke hosszú… jaj olyan voltam mint egy kisgyerek a cukorka boltban.
Aztán egyik pillanatról a másikra jött egy mélyrepülés. Felvettem egy igazán rövid barnát, “ilyen leszek majd”…” …borzasztó látvány volt, könny szökött a szemembe “ez nem az én hosszú szőke hajam, ez nem is én vagyok… ” Ott abban a pillanatban elöntött a gyűlölet és a szomorúság egy másodperc alatt, nem akartam ott lenni, nem akartam ezt az egészet. Utáltam a hajam, a világot hogy mivel érdemeltem én ezt ki. Hihetetlen hogy egy perc alatt mennyi minden tud átvillanni az ember agyán…
és persze itt jött Matyi és megmentett.. ” Te vagy az én Moncsicsim” mondta, és onnantól kezdve én vagyok a Moncsicsi. Mondanom sem kell hogy a könnyek átváltoztak öröm könnyé, mert ezen nem lehet mást csinálni csak nevetni… mert mást nem lehet ebben a helyzetben, csak KINEVETNI ezt az egészet. Ezen a napon határoztam el, hogy ez a kis csomó nem fogja szomorúvá változtatni az életem. Megígértem magamnak, hogy mindig minden rosszban fogok valami kis jót találni, és inkább a napos oldalon fogok állni, mert megéri élni, és küzdeni. Minden egyes lépésért, lélegzetvételért, szeretet hullámért. Minden mosolyért, és jó szóért. Tudtam hogy most kezdek el igazán Élni.
KEZELÉS UTÁN
A kezelés alatt egy hűtősapkát vettem fel (ez lassítja a kemoterápiás szer gyors eljutását a hajhagymákhoz) , mert szerettem volna még egy kis időt nyerni, még egy pár hetet ráhúzni. Tudtuk hogy ki fog hullani, de szerettem volna a szerelemem szülinapját a saját hajamban tölteni Vele, mintha egészséges lennék. Erre a napra ajándékba fotózást kapott tőlem, mert biztos voltam benne, hogy nem fog addig hullani!!! Nem szabad neki!
A kemo eléggé megviselt, volt minden ami a nagy könyvben meg van írva; hányás, rosszullét, hányinger, izom fájdalom… minden. A 3.-4. napon pedig jött a fejbőr fájdalom, pontosabban a hajam fájt… NEM vágattam egy centit sem a hajamból, pedig mindenki azt tanácsolta… Tudtam hogy nekem ki kell tartani, mert ott a fotózás, mert még “egészséges” képeket szeretnék…
Teltek múltak a napok és egyre jobban fájt mindenhol a fejbőröm. Pont úgy mint amikor erős copfba van kötve a lányok haja, és egy idő után kiengedik… Borzasztó volt ezt érezni minden nap… végig amíg ki nem hullott, minden nap megvoltak ezek a fájdalmak. Életemben először minden nap éreztem hogy van hajam.
MAJD 3 NAPPAL A FOTÓZÁS ELŐTT amikor reggel megfésültem CSOMÓKBAN vált le a fejemről.
Idegesség… semmi mást nem éreztem csak idegességet…
És innentől kezdődött az imádkozás, hogy még egy kicsit bírja ki 😀 minden nap leszorított hajjal, már parókában jártam, hogy még megfésülni se kelljen a saját hajam csak maximum a végét… És talán ez segített legjobban az elfogadásban, ez a 3 nap. Mert minden nap láttam magam “kopaszon, haj nélkül” a hajsapka segítségével.
A fotózás napján annyira fájt már a hajam, hogy sokszor össze kellett szorítanom a fogam, mert ahogy begöndörítettem iszonyúan húzta a kihullott rengeteg a még kapaszkodó szálakat.
Hazaértünk, és már csak azt éreztem, hogy legyen vége ennek a fájdalomnak, csak kerüljön le a fejemről ez az izé. Már akkor nem is éreztem a sajátomnak, olyan idegen volt már.
Így elkezdtem fésülni… és fésültem, fésültem… a hajam pedig mintha csak parancsolnák neki jött le a fejemről. Nagyon furcsa érzés volt, és az volt benne a legfurcsább hogy nem volt ijesztő, olyan hétköznapinak tűnt, hogy csak úgy jön ki a hajam csomóstól, mert nem ám úgy hullott, hogy kicsit több maradt a hajkefén mint általában, hanem a hajkefe nem tudott már eleget befogadni. eszméletlen érzés… Kb fél óráig fésültem. Rengeteg hajam volt… Amikor tükörbe néztem a 3 szál hajam elég érdekes volt, így letoltuk borotvával, mert semmi értelme nem lett volna megtartani.
Első érzés kopaszon: marhára fázik a fejem 😀
Második: jézusom de szép a fejformám
Harmadik *nevetés*
Így lettem én kopasz…
Szeretem hogy kopasz vagyok… Megannyi lehetőség, és még több vicces helyzet adódik az életben így, amin nevethetek, nevethetünk. Nyilván nem mindig vagyok boldog, de a hajam elvesztését nem a legszomorúbb pillanatok közé sorolom, sőt talán többet nevettem az elmúlt időszakba a parókázás ideje alatt.
Puszi, Adri