Nagyon sokszor és sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről a témáról. Nem titok, többször is belekezdtem de ettől függetlenül már legalább egy hete csak ülök a gép felett… Végül úgy éreztem, bele kell vágnom, mert sokan kérdezitek, hogy milyen ezt megélni, hogyan lehet végig csinálni. Nem más ez a téma, mint a kemoterápia.

Mindenki máshogy éli meg, mindenkire máshogy hat, pláne hogy rengeteg féle kezelési forma, protokoll és lefolyás van. Van aki végig rosszul van és képtelen enni, van aki a második naptól futni jár… Nálam (sajnos) az első jelentkezett már kezdetek óta.

Az első kezelésem tavaly december 22-én kaptam. Nagyon bevállaltuk… 😀 Konkrétan nem volt karácsonyunk, de nem bántuk, mindannyian túl szerettünk volna lenni az elsőn, minél hamarabb szerettük volna elkezdeni a hosszú utunkat, ami a gyógyulás felé vezet. Az első kezelésemnél emlékszem, annyira nem is voltam rosszul. Nyilván a hányinger, hányás, alvászavar, étvágytalanság – napirendben volt de átvészeltük. A legelső tapasztalatom az máris a kezelés után jelentkezett, mikor úgy gondoltuk, hogy nem hathat rögtön a cucc ezért elmentünk még ebédelni. Jajj ezen már így vissza tekintve nagyon mosolygok 😀 A leges legelső tünetem az erős szédülés volt, mintha be lennék rúgva. Elég fura émelygés követte, ami annyira nem volt már vicces. Ezen a ponton mondtam a Matyinak, hogy vigyen haza. Már aznap este hánytam és szédültem. Majd ez 4 napig ki is tartott… Az első étel ,amit megkívántam, szenteste a sajtos melegszendvics volt. Emlékszem, erőtlenül de kiültem a karácsonyfa alá Matyival, Szofival és Durival és sokáig beszélgettünk. A legmeghittebb, de egyben a legnehezebb karácsonyom a tavalyi volt, hiszen sokan, akiket szeretünk nem lehettek velünk.

A második kemót is túléltük… bár itt már döcögősebben kezdtük, mert egy kis fehérvérsejt-szám csökkenés miatt el kellett tolni az egészet.

( A kemoterápiát napokkal vagy akár egy héttel is eltolhatják, semmi következménye nincsen, nem fog kevésbé hatni a szer, sőt ha bármilyen betegségre gyanú van akkor rend szerint késleltetik is a komplikációk miatt. Viszont a piros kezeléseknél 3 hétnek minimum el kell telnie, így nem lehet előbb megkapni . Ennyi a hatóideje.)

De végül megkaptam az adagom egy héttel később … Ezt talán már jobban megéreztem, ha lehet így fogalmazni. Ekkor kellett beadnom az első fehérvérsejt növelő szurimat. Nem mondom, hogy nem szemeztem az injekcióval minimum egy órát… Azért nagy lélekjelenlét kellett nekem hogy magamba döfjem azt a mini tűt… 😀 Én kis naív eddig a pillanatig azt hittem ennyivel megúszom… Spoilerezek kicsit, nem így történt. A hányinger, hányás menzesz fájdalom mellé jelentkeztek a szuri mellékhatásai: izom, végtag, hát, keresztcsont, combcsont és amúgy úgy mindenféle fájdalom. Mit ne mondjak nem voltam a helyzet magaslatán aznap este. Nem igazán tudtam aludni sem. Mindenem úgy fájt – több fájdalomcsillapító bevétele után is – mintha szét akarnék esni. Ekkor éreztem először az „ezek tuti meg akarnak ölni” érzést.  Persze ez másnap sem múlt el, így a második kemónál éreztem, hogy még nagyon nagyon nagyoooon az elején vagyok, és ez nem lesz így rendben. Egy picit tovább voltam ágyban, konkrétan majdnem egy hétig csak feküdtem. Szofi egyre jobban idegesített, egyre nehezebben viseltem a napokat. Aztán puff egyik napról a másikra megkívántam az ételt és jól lettem. Jó ezt nem úgy kell elképzelni, hogy le tudtam volna futni egy maratont, de lényegesen megváltozott a közérzetem, újra éhes lettem, beindult a kiválasztásom, tehát éreztük hogy túl vagyunk a második hullámon is.

És a bűvös hármas szám… Itt akadtam el nagyon sokszor az írásban. Ez volt az utolsó, ez a legfrissebb élmény és a legnehezebb is. Ez volt (remélem) a forduló pont, a próbatétel a kezelésemben.

Nagyon fura, mert a harmadik infuziónál  máshogy indultam neki… „Megcsinálom! Erős leszek! Most mutatom meg igazán mit is tudok én!”

Szépen meg is mutattam, már az első pillanatban. Még le sem kötöttek róla, már hányingerem volt, ami eddig soha sem jelentkezett ilyen korán. Emlékszem azt sem tudtam, hogy jutottam el az autóig. A haza úton borzasztó hányinger gyötört, és már a fejem is sajgott. Alig vártam, hogy itthon kijöhessen, aminek ki kell jönnie… Szóval kezdődött minden elölről, csak durvábban, de mi nem adtuk fel. Megígértem magamnak, hogy nem fogok megtántorodni akármi is kerül elém, én a második napon kikelek az ágyból. Így is lett, a jó levegőre ki is mentünk jól beöltözve sétálni (30 métert tettem meg 40 perc alatt csak a viszonyítás végett) Az erőm nem volt már a régi, de nem érdekelt. A harmadik nap is felálltam sétáltam a lakásban, mert a doktornéni is azt mondta, hogy nem hagyhatom el magam. A negyedik napon egy kicsit éhes is voltam, nagyon nagyon megörültünk, azt hittük, hogy vége! “Ennyi volt! Sikerült, bevált az új taktika!” HA-HA mit nekem a kemo. Este már a 40 fokos lázammal nem voltam ennyire büszke. A lázcsillapítók mellett a 3 óránkénti hidegvizes borogatás mindenhova (csukló, boka, és úgy az egész mellkasom) sem hatottak. Megijedtünk, következő nap reggel úgy keltem fel, hogy fel sem tudtam ülni. Igen nem tudtam megemelni magam, nem tudtam a lábaimat felemelni, az egész fejem a láztól égett. Azonnal irány a kórház, persze én lázasan nem repdestem az örömtől, sőt sírtam, hogy nem akarok sehova menni. Nagyon nagyon erőtlen voltam, a cipőmet nem voltam képes felvenni. DE bejutottunk az onkológiára. Itt első körben lábon érkeztem a vérvételre, és a doktornőhöz érve, már lázasan fájt mindenem. Így az osztályon megkaptam a lázsillapító infúziómat, egy fél napig bent tartottak (csütörtök volt, egy hete kaptam pont a kemót) majd haza is mehettem, a jó közérzetem, és a láztalan állapotom miatt. Majd jött a jól ismert mese, ahogy elérkezett az este. hajnal 4ig nem aludtunk, vizes borogatás, 3 lázcsillapító, és sok-sok könny. Ezek jellemezték az éjszakámat. Péntek reggel már a kórházba kellett telefonálnunk, mert tudtam, hogy nem fogok tudni a vérvételnél várakozni. A nővérek kedvessége és önzetlensége akkor abban a pillanatban fel sem tűnt,de nagyon-nagyon hálás vagyok Nekik, hogy akkor, ott, azt az ellátást kaptam. A vérvételről már nem tudtam a saját lábamon átmenni a másik épületbe, ahol a doktornénim van, így a Szerelmem tologatott át tolókocsin. Az osztályra irányítottak minket, ahol egyik infúzió követte a másikat, és már csak arra eszméltem fel, hogy van egy ágyam, egy kórteremben. Matyi hazaszaladt – amíg aludtam – a cuccaimért, amire szükségem lehetett az előre láthatólag nem tudni hány napos benntartózkodásomhoz. Mire visszaért már 2x kaptam lázcsillapítót, és ahogy megláttam, kitörtek az örömkönnyeim. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy nagyon-nagyon-nagyon sokáig ott maradjon. Maradhatott, 9-ig. Azidő alatt többször voltam lázas, kaptam az infúziót megállás nélkül, miközben próbáltuk a lázam levinni a hideg borogatással támogatva. Este egyedül voltam a szobában. Nagyon sokáig nem tudtam aludni, nagyon fájt mindenem. Az egész testem izzott a láztól. Az otthagyott kis beáztatott zoknikkal borogattam magam, miközben megkaptam az utolsó adható (6.) lázcsillapítómat. Próbáltam nem lázas lenni hajnal 6ig, de újra felszökött. hetedszerre is. Itt már csak imádkoztam, hogy 38-nál ne menjen magasabbra, és a borogatás levigye. Valahogy sikerült elaludnom.

Reggel 6kor újra a láz ébresztett. Infúziót újra kaphattam, így mire reggel 7-re a Matyi beért, már jobban voltam, egészen 30-40 percig aztán aludtam egy kicsit és ismét a láz ébresztett… Ez ment 2 napig. A hétvégére nem emlékszem, csak pillanatokra. Amikor kinyitottam a szemem, a Matyit láttam magam mellet, miközben az ágyam szélén ül és mosolyog. Aztán ismét lázas állapot, próbál borogatni, de én elküldöm, nem akarom hogy ott legyen. Ő figyel a szoba sarkából. Ott van. Mindig ott volt, amikor kellett.

Vasárnap délután volt egy éber pár órám. Anyáék itt jöttek be. Ők voltak akik meglátogathattak maszkban, 3 méter távolságban. majd ismét képszakadás.

Sokszor gondolkodtam, hogy miért is történt ez, amikor olyan jól indult az egész. Törhetetlennek éreztem magam a kezdetekben, majd jöttek az akadályok, amiket nem tudtam egyszerűen átlépni, így az egyiket kikerültem… Nem adtam be a 3. kezelésem után a fehérvérsejt injekciót, ami segíthette volna az immunrendszerem felépülését. Esélye sem volt a szervezetemnek. Sokszor hibáztattam magam emiatt az egész miatt, de rájöttem, hogy felesleges. Abban a pillanatban ha a fene fenét eszik sem adtam volna be magamnak. Nem akartam a fájdalmat, elegem volt…  Most már igaz kétszer is elgondolkodnék ezen a döntésemen.

Nagyon félek, hogy mi lesz holnap. Bevallom, saját döntésre toltam egy hetet még a kezelésen, de csak eljött a 4. kemó napja… Ha lehetne sosem kérném a következőt. De meg kell tennem. Meg kell tennem a Szerelememért aki mindig ott van mellettem és fogja a kezem, életben tartja a lelkem. Szofiért, aki olyan, mintha a kislányom lenne, és tartozom Neki annyival hogy élete végéig szeretgetni fogom.  Az anyukámért, aki  általában lángoló fejjel vagy éppen fejvesztve rohangál körülöttem, de tudom, hogy ez mind az anyai szeretet és féltés jele és emiatt is szeretem annyira. Apukámért, aki igaz, hogy legtöbbször csendben van, és nem is igazán szól, de tudom, hogy amikor elfordulok mindig könnyes a szeme értem. Tesómért, aki szegény halálra dolgozza magát, de tudom, hogy lélekben mindig velem van… És miattatok, akik mindig minden nap itt vagytok velem, mert nem telik el olyan nap hogy ne írna rám valaki, hogy hogy vagyok. Nagyon hálás vagyok Nektek hogy ennyi pozitív energiát adtok/küldtök és szeretnék megköszönni mindenkinek egyesével minden önzetlen tettet, üzenetet, segítséget, de sajnos az erőm sokszor nem bírja, így sajnálom, ha valakinek nem tudok azonnal vagy akár napokig visszaírni. Ígérem, hogy bepótolom.

Viszont most ismét búcsúzom (remélem csak) pár napra Tőletek, mert reggel jön a 4. (utolsó piros) kemóm. Szép hétvégét kívánok Nektek, és élvezzétek a tavaszt helyettem is 🙂

 

Puszi Adri.

Vélemény, hozzászólás?