Ma a főzés közben gondolkodtam el azon, hogy minden bejegyzésem rólam szól. Hogyan éltem meg ezt vagy azt. Miket csináltam ilyen olyan helyzetekben, vagy éppen az érzéseimet olvashattátok. Most is érzelmesre tervezem a dolgot. Vagyis úgy érzem megjött az ihlet, de most nem rólam fog szólni ez a mai nap.

 

…Ahogy bele néztem a tengerkék szemedbe láttam, hogy megtörtél. Láttam rajtad, hogy tudtad mi tévő legyél. Éreztem hogy nem fogsz összetörni, de én láttam, a szemeidben a kétségbeesést. A lelked mélyén tudtad szerintem amikor megtapogattad a mellem, amikor mondtam Neked, hogy “itt van egy csomó baszki”… Te is érezted már akkor ott mélyen, hogy ebből baj lesz. Az okmányirodában ültem, amikor először a citológiai eredmény megjött… majdnem elájultam, a telefon kicsúszott a kezemből, kapkodtam a levegő után. Az első ember Te voltál akit hívtam. Az a csend ami a vonal másik végén volt leírhatatlan érzés. Mintha meghalt volna valaki. Aztán jött a válasz “10 perc múlva ott vagyok”. Ha baj van Te minden honnan elérsz hozzám 10 perc múlva. Mert Te ilyen vagy….

 

…A váróban ültünk, nem beszélgettünk. Feketében voltál… Mondtam is magamban hogy mi a francért vetted fel a fekete felsőd.. nem gyászolunk itt… Nem szóltunk, de végig fogtad a kezem, végig amíg be nem hívott a doktor. Bent nem volt elég szék, nem is akartál leülni. El akartál onnan menni, éreztem rajtad, nem akasz itt lenni. Nem is hiszem hogy felfogtad a következő mondatot amit nekem szegezett az orvos  ” Ez daganat…” Én csak Téged láttalak. Nem hallottam mit beszélsz csak néztem, hogy hogyan tudsz ilyen helyzetben is kiválóan odafigyelni, és még kérdezni is. Én akkor aTe kezedbe tettem az életem. Akkor ott álomba ringattál és egy évig nem is keltettél fel.

 

…Az első kezelésemről ugrálva indultunk el, én még salátát akartam enni.. Folyton azt kérdezgetted, hogy ” Biztos jól vagy?” “Nem kellene hazamenni pihenni?” de persze halál ideges voltál, mert aznap nem ettem semmit. Ilyenkor mindig ideges vagy. Szerintem ha tehetnéd gurulnék, annyit etetnél. A Mom park nincs messze az Onkológiától, persze a legforgalmasabb nap legforgalmasabb órájában sikerült betoppannunk. De én megállíthatatlan voltam. Te pedig aggódtál, ja és oltári mérges voltál. Miért ide jöttünk, miért nem ettem… Jajj láttam rajtad, majd fel robbansz, de ezt nekem éppen annyira mutattad, hogy egy kicsit elszégyelljem magam. És akkor rosszul lettem. Egy pillanat alatt át tud váltani az arcod. Már inkább aggódtál, és kiküldtél a tömegből ” Én majd megvárom a salátád csak ülj már le!” Fogtad a kezem, már lépni alig tudtam, mint egy részeg.. a mozgólépcsőn így mentünk le. És aznap este először vetted le a félig tehetetlen testemről a ruhát. Először így… Így ahogy sosem akartam hogy láss.. Kiszolgáltatva, magatehetetlenül. De a szemedből a melegség áradt felém csak. Tudtam hogy engem, mostmár senki sem bánthat mert Te itt vagy velem…

 

…Kirohantam, már vagy 4.re aznap. Szenteste volt, és én meg csak hánytam megállás nélkül. Semmi sem maradt bennem. Fogni akartad a hajam, sündörögtél körülöttem, nézted hogy miben tudsz segíteni. Nem akartam hogy így láss, nem akartam ezt az egész kib*szott állapotot. Mérges voltam, de csak jött sugárba… Végre pár órára le tudtam feküdni, aludtam. Szerintem Te végig az internetet bújtad, hátha valami kis csoda, vagy gyógyszer megbújik a sorok közt. Hátha tudsz gyógyírt a bajomra. Felkeltem. Hajnal lehetett. Te a telefonnal a kezedben aludtál. Nem tudtam levánszorogni ételt csinálni, ezért gonosz voltam, felkeltettelek. Emlékszem, úgy ugrottál ki az ágyból, mintha frissen, 12 óra alvás után a csilingelő hangommal ébresztettelek volna. Azonnal, nem kérdeztél semmit, csak azt hogy mit szeretnék. Ha Kínából kérek csirkét rizzsel elrepülsz és hozod is… Elszánt voltál. Még akkor is amikor táskányi karikákkal próbáltad levinni a lázam.

… 3 napja nem aludtál. Ekkor már a 2. kemó engem úgy kiütött hogy képtelen voltam egyedül zuhanyozni, kimenni a mosdóba, felemelni a villát…. Annyiszor sírtam… annyira nem akartam én hogy így láss, 45 kilósan, csont és bőr voltam. Hánytam éjjel nappal, nem keltem ki az ágyból csak a legszükségesebbekért. Én annyira nem akartam Neked ezt! De Te odahúztál engem magadhoz és elaltattál. Mert Te voltál (vagy) az én nyugalom szigetem. Körülöttünk folyhat a háború, robbanhatnak a bombák, akkor Te átölelsz és nem engeded hogy bármi bajom essen.

 

…Hihetetlen vagy! Mindent tudsz, mindenre odafigyelsz, mindent kérdezel, és érted is amit válaszolnak. Az onkológus doktornő szobájában ülünk, és Te csak beszélsz, kérdezel, mutogatsz, nevetsz. Én meg csak hallgatlak, nézlek, és hitetlenkedek. “Honnan tudod ezeket? Honnan tudod hogy mi a bajom…? ” Én voltam a kisgyerek, Te pedig a napfény, ami átjárta a mindennapjaim. A buborékodban voltam, és Te nem engedted hogy bármilyen rossz hír, vagy esemény eljusson hozzám. Hagytál lebegni, de amikor szükség volt Rád ott voltál.

Ott voltál minden hajnalig tartó kutatómunkánál, amikor én feléd fordultam és csak azt láttam, hogy nem is veszed észre hogy kinyitottam a szemem, mert annyira elmélyedtél az orvosi szaklapok böngészésében,

Ott voltál, minden sorban állásnál, amikor az erőm nem bírta már tovább és helyettem Te tartottad a frontot,

Ott voltál, azokon az éjszakákon, amikor a egyik lázálomból a másikba estem, amikor otthonról mindent szépen behoztál a kórházba Nekem, és nem mentél el csak nagyon-nagyon későn. Amikor elküldtelek melegebb éghajlatra (mentségemre, én nem emlékszem) és Te ki sem léptél a kórteremből, a sarokba leültél és imádkoztál. Amikor tudtad, hogy baj van.. Ó én láttam ám a szemedben, hogy most kurvára elszúrtam azzal hogy nem adtam be a szurit, de Te nem haragudtál. Te ott voltál Nekem  és behoztad a kis zoknikat és a lavórt és borogattál, és beszélgettünk. Megígérted ha mindennek vége elviszel mindenhová, csak gyógyuljak már meg…. Megálmodtuk együtt a kis tanyánkat. Megígérted a két tehenet is, csak egyek már egy falatot… Bekented a lábam.. mert megkértelek rá. Égett a láztól és Te ott voltál… és nem szóltál Te csak bekented. Emlékszem, mosolyogtál, mosolyt csaltál a beteg, láztól kipirult arcomra.

 

Imádtam Veled nevetni. Mindig minden percben kerested azt a pontot ahol elkaphatod a gondolatom, és én mindig felszálltam a kacaj vonatra. Olyan könnyű volt Veled, én sosem voltam beteg. Én fel sem fogtam hogy mi történik körülöttem…

 

…Beléptél a kórterem ajtaján. Egész este ezt a pillanatot vártam. Idegesek vagyunk mind a ketten. Vibrál a levegő. tudom hogy Neked is szükséged lenne most valakire, érzem Rajtad hogy félsz. De a humorod és a természeted nem engedi hogy most rontsuk el a végén… A liftig fogtad a kezem, ahogy elengedtük, és betoltak a műtőbe vezető liftbe láttam a könnycseppet, láttam a félelmet, de Te… Á Te persze megint megnevettettél. Mert a mi gyógyszerünk a nevetés lett…

El sem tudom képzelni, hogy min mehettél keresztül, és hogy én mikor cselekedtem jól vagy rosszul. Sosem éreztem még ennyire tiszta és önzetlen szeretetet, mint amit Tőled kaptam.

 

… Kinyitottam a szemem, és Te ott ülsz az ágyam mellett. Valami olyasmit mondasz hogy “…sikerült a műtét, nincs már bennem a csúnya rossz daganat…”… Itt ébresztettél fel, ideáig hagytál álmodni… A szemedbe nézek, azokba a gyönyörű kék szemeidbe, Te pedig visszamosolyogsz. Tudom hogy szeretsz… Érzem.

Vélemény, hozzászólás?